Június 3: Have a Bryce day!

A Bryce kanyonban még 3 évvel ezelőtt jártunk, akkor nyár végén, és bizony nagyon szerencsétlenek voltunk ami az időjárást illeti. Olyan ködös-esős-villámviharos időt fogtunk ki, hogy egy nappal hamarabb haza kellett jönnünk, és még egy rendeset kirándulni sem tudtunk, annyira hideg volt. Akkor elhatároztuk, hogy jár nekünk egy kis kárpótlás azért az útért, vissza fogunk menni és kirándulunk és nem fogunk fázni és gyönyörű időnk lesz. Majdnem száz százalékosan  teljesítettük a küldetést.

Napos, szeles, kellemesen meleg időt jósoltak szombatra, ennek megfelelően pakoltunk be a kocsiba. Úgy terveztük, hogy ezúttal a legutolsó állomáshoz megyünk el legelőször, és onnan csorgunk lefelé, majd túrázunk egy nagyot a sziklák között. Amint elértünk a Rainbow point-hoz, ami a Bryce kanyont átszelő út utolsó pontja, rájöttünk, hogy egy valamiről megint nagyon elfelejtkeztünk, a magasságról. Több mint 3 km magasan fekszik ez a kilátó, és érzésre legalább tíz fokkal kevesebb van mint a bejáratnál. Az erdőben foltokban még hó van, és jeges szél fújja le az emberről a kalapot. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy egy rövidebb sétát itt is megejthetünk bemelegítésnek, de hamar letettünk róla. Egyszerűen nem az időjárásnak megfelelően voltunk öltözve.

Kilátás a Rainbow pointtól

Szerencsére ahogy lejjebb csorogtunk fokozatosan melegedett az idő. Minden egyes megállóból egy kicsit más rálátás nyílt a völgyre, ami egy dekával sem volt csúnyább mint legutóbb. Hihetetlen messzire el lehet látni, és mindenhol a vöröses, helyenként fehéres sziklák különböző alakzatokban, egyszerűen lélegzetelállító az egész. Ehhez jönnek a sötétzöld fenyők, és teljesen random módon a halálos hangulatot árasztó kiszáradt fák. Ha azt veszem, hogy igazából az egész vidék omladozik, kopik, és ez alakítja a vidéket...a Természet igazán kreatív munkát végez.

Minden megállónál megálltunk, és nézelődtünk kicsit, és mint mondtam, mindenhol volt mit nézni. Az egyik kilátó jellegzetessége például, hogy odaszokott pár holló, és kaját kunyerál a turistáktól. Egyszerre lenyűgöző és ijesztő az az intelligencia, amivel koldulnak. Felismerik ha valakinél ehető van, és egyértelműen várják hogy etesd őket. Egészen közel engednek magukhoz, ha adsz a diákcsemegédből. Félelmetesek.

Minden kilátóról nem mesélek külön, bevallom, nem is tudnék. Mert így leírva mindegyik úgy nézne ki, hogy hát ott volt az a csodás kilátás, meg hát azok a sziklák, azok aztán húúú meg haaaaa, és nagyon unalmas lenne az egész, mert leírva teljesen egyformának tűnne az egész. Mégis én voltam a legjobban meglepve, hogy gyakorlatilag percenként állhattunk volna meg fényképezni, mert mindig egy kicsit más volt mint nem sokkal előtte, és olyan adagokban jött a az input, hogy szinte beleszédültünk az egészbe. És akkor még a túráról nem is meséltem.

Úgy gondoltam, hogy több kisebb túrát ötvözve megyünk egy kört a Sunset point-nak nevezett helyről kiindulva. Onnan szabad szemmel is látszik a Sunrise point, amit akár tolókocsisok is simán megközelíthetnek (meg is tettek, nem egy kerekesszékest láttunk), nagyon jól ki van építve az út a kanyon peremén. Innen indul egy könnyű túraútvonal a Queens Garden nevű helyre, ami gyakorlatilag ott húzódik a lábunk alatt, ha kiállunk a kilátó szélére. 

Amikor azt hiszed láttál már minden gyönyörűt, különlegset, furát fentről, na akkor érdemes elindulni egy ilyen kirándulásra. Egészen más élmény ugyanis a hatalmas sziklák között mászkálni, mint elnézni felettük. Néha egészen lehetetlen formákat vesznek fel a kövek, nagyon jó móka találgatni, melyik mire hasonlít a legjobban. 

Szerintün ez itt a királyi család. Balról jobbra:
2 gyerek, királynő, király, és jobb szélen a bíboros.

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk a kanyonban, a sziklafalak fölénk magasodtak, néha teljesen eltűntek az út mellől, néha átmentünk alattuk kis mesterséges boltívek alatt. Egészen különleges élmény volt. Szerencsére fújt a szél lent is, különben gyakorlatilag egy katlanban sétálgattunk volna. Így csak a szél által hordott homok csiszolta le a bőrünket. 

Persze nem is mi lettünk volna, ha nem a mókusokat lessük útközben. Sajnos betiltották a vadállatok etetését, így hiába volt nálunk fél kg mandula, nem tudtuk megvendégelni kis szőrös barátainkat. Azt írták a tájékoztatóban, hogy nem csak hogy hamar megtanulják hogy hogyan kell az embertől kicsalogatni a kaját, hanem megtanítják a kismókusoknak is hogyan legyenek minél cukibbak. Hát, meg kell hagyni nagyon jó munkát végzett az előző mókusnemzedék, mert ezek a jószágok akikkel mi találkoztunk, irtózatosan aranyosak voltak. Szabályosan pózoltak a kamerának, láthatóan próbálgatták, melyik beállástól ájulunk el. (Én már az elsőtől)

Kb. egy óra alatt értük el a Queens Garden túraútvonal végét. Itt kell megint megjegyeznem, hogy az amcsi térképek, legalábbis amiket a nemzeti parkokban osztogatnak, kutyafülét sem érnek. Egyszerűen nem ott vannak a dolgok, és nem úgy ahogy azt jelölik. Néha meg igen. szóval nem lehet tudni. Ezúttal azt jelölte a térkép, hogy rácsatlakozhatunk egy másik túraútvonalra, de persze nem volt ott semmi. Szerencsére a táblák alapján kb. el lehetett igazodni, de igazából csak reméltük, hogy jó irányba megyünk. Ha nem lett volna nálunk több liter víz, úgy tippelem idegesebbek lettünk volna emiatt.

A Királynő. Én Teszlek Süvegnek néztem.

Szóval rátértünk a Navajo Loop-ra, ami elvben visszavitt a Sunset Point-hoz. Innen már gyakorlatilag csak felfele vitt az utunk, változatlanul lélegzetelállító tájon. Kékebbnél is kékebb ég, vörös sziklák, nem bírjuk megszokni, minden alkalommal sokkot kapunk a gyönyörűségtől. 

Az egész túra végén beértünk egy sziklafalakkal határolt kis völgybe, amiből pár fenyőfa nyúlt a magasba. Hogy azok hogy nőttek oda, jó kérdés. Ott végre hűsölhettünk kicsit, és nekiállhattunk megmászni a kanyon falát. Gyakorlatilag ott az utolsó párszáz méteren kellett felmásznunk annyit amennyit előtte pár órán keresztül lefele haladtunk. Úgy néztünk ki felülről, mint a kis hangyák, akik szorgalmasan másznak a hangyaboly oldalán. Mikor felértünk már csak vágyakozva néztünk vissza a hűvös sziklák közé. 

Onnan lentről másztunk fel

Elvben ennél a pontnál fejeztük be a Bryce kanyonos túránkat, én viszont még kinéztem egy kis sétát  a Mohás barlanghoz, egy kis vízeséssel. Itt megint megküzdöttünk a térképpel, ugyanis a túraútvonal mindenhol volt csak ott nem, ahol a térkép jelölte. Simán el kellett indulni a 12-es úton Cannonville felé, és ott egy pihenőtől indult, nem pedig valahol a parkból, ahova egy nem létező úton kellett vona eljutni. No de rajtunk nem fogtak ki, megtaláltuk a helyet. Az az igazság túl sokat nem vártam ettől a kis túrától, de nagyon kellemesen csalódtam.

Gyönyörű vörös sziklák, hegyi patak híddal - ezek mellett vezetett az út. Nem volt fél óra csigatempóval sem a barlang, ami önmagában nem volt nagy szám. Attól volt érdekes, hogy folyamatosan foylt a kövekből a víz, és látszottak az éppen épülő cseppkövek. Innen 2 percnyire volt a vízesés, ami a helyi fiatalság egyik népszerű kirándulóhelye. Nem valami hatalmas zuhatagot kell elképzelni, éppen csak akkora hogy egy kiadós zuhanyt adjon a hűsölni vágyóknak. Minden esetre összességében nagyon kellemes kis hely, és mindenképpen megéri a sétát. És ide nem kell belépő sem, mert a nemzeti park területén kívül található.

Na hol vagyunk? :)

Innen már csak visszamentünk a szállodába pihenni. Másnap egy sokkal nagyobb túra elé néztünk...