Június 4: Calf creek túra

Erre a helyre azóta el akartunk menni, mióta Ribizli mesélt róla a blogjában. Most hogy ott jártunk gyakorlatilag a környéken, egyértelmű volt, hogy megnézzük a Calf creeket, sőt végigmegyünk a túraútvonalon is. Vasárnap egy kiadós alvás után indultunk el a Grand Staircase/ Escalante National Monument közepébe, ahonnan a túra indult.

Mondanám hogy szerencsére volt térképünk, amit a látogatóközpontban kaptunk, de jobban jártunk volna, ha meg sem nézzük. Rajta volt a térképen a Calf creek, csak éppen negyven percnyi autózással később mint ahogy ők azt jelölték. Sebaj, gyönyörű tájakon vágtunk át, teljesen más élmény volt mint az előző napi Bryce kanyon. Elhaladtunk egy kiszáradt folyómeder mellett, aminek az alján még csörgedezett egy kis patakocska, de éppen csak jelzés értékű volt a dolog. Olyannyira nem folyt ott már egy ideje semmi, hogy helyenként villanypóznák álltak kis a mederből.

Később kifejezetten dombos vidékre értünk, ahol a dombok is kőből voltak, és bár sokkal zöldebb volt a táj  mint amúgy a sivatagban, mégis ugyanolyan kietlennek tűnt. Leereszkedtünk a szerpentineken a völgybe, majd ismét fel egy hegyre. Ott legalább már az ismerős vörös sziklák fogadtak minket, na meg a zöldellő kanyonok. Több helyen is folyók leheltek életet a sivatagba egy keskeny szakaszon. Azokon a helyeken annyira zöld volt minden, hogy szinte világított a vörös sziklák között. 

A hosszú hétvégék hátránya, hogy hirtelen mindenkinek eszébe jut mennyire szuper hely Dél-Utah, és nagyon sokan indulnak útnak hogy kicsit világot lássanak, túrázzanak. Calf creek egy nagyon népszerű kirándulóhely, így mikor odaértünk, egy bácsi megállított a bejáratnál minket azzal, hogy nem mehetünk be, nincsen szabad parkolóhely. Előttünk 2 autó volt a sorban. Az egyikben ülők hamar feladták a várakozást, nem voltak ott 5 percig, és úgy döntöttek hogy inkább máshova mennek. A másikban ülő nő mikor megtudta, hogy ez egy 6 mérföldes (több mint 9.5 km-s) túra, inába szállt a bátorsága, azt mondta ő pár mérföldnyire készült csak, és már kanyarodott is ki előlünk. Mi úgy döntöttünk, várunk fél órát, ha már egyszer idáig elautóztunk, nem fordulunk csak úgy vissza. Közben a bácsi folyamatosan tárgyalt a lenti parkolóban forgalmat irányító feleségével, és kb tíz perc várakozás után leengedett minket.

Igazuk volt, a legkisebb szikláról is autók lógtak, fogalmun nem volt róla hogy hol fogunk  megállni. Szerencsére az amerikaiak nem szívbajosak: a néni simán odaparancsolt minket egy no parking tábla mellé, hogy most az egyszer kivételesen megállhatunk ott is. Nekünk megfelelt, pont onnan indult a túra a vízeséshez.

Gyakorlatilag egy kanyonban gyalogoltunk egy patakkal párhuzamosan, a homokban, és helyenként a sziklákon. Elképsztő kilátás nyílt a vidékre, megint ugyanaz az élmény: percenként lehetett volna fényképezni, és mindig más lett volna egy kicsit a kapott kép. A növényzet vegyes volt, virágos kaktuszmezők bújtak meg a homoki tölgyesek alatt. Egy helyen még egy kígyót is láttam a bokrok között. Ez volt az első alkalom amióta Utahban élünk, és bizoyn egy pillanatra megállt bennem az ütő. aztán láttma hogy elfele mozog az állat, és folytattuk az utat, onnantól tízszer olyan óvatosan.

Amíg nem próbáltad, nem tudod milyen nehéz homokban gyalogolni a tűző napon. Szerencsére kellemes szél fújdogált, így egészen elviselhető volt a meleg. Az útvonal mellett 15 megálló volt, amit egy kis faoszlop jelzett. A megállókhoz adtak egy kis füzetkét, amiben elolvashattunk pár érdekességet az adott helyről. Így fedeztük fel a kanyon túloldalán a sziklafalra rajzolt kis vörös figurákat. Hihetetlen, nem?

Egy másik helyen elvben régi indiánok által épített rejtett tároló egységeket kellett volna látnunk. Az indiánok jó munkát végeztek, nem találtuk meg, távcsővel sem. És nem ez volt az első ilyen. Már vártuk, mikor jön az a megállóhely, ahonnan megfigyelhetjük a sziklaperemre épült láthatatlan kastélyt. az is hasonló élmény lett volna. :)

Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a kanyonban, egyre zöldebb lett a táj, egyre közelebb kerültünk a patakhoz, és a vízeséshez. A vége felé olyan volt, mintha egy oázisban mászkáltunk volna az árnyas fák alatt, hiszen nem sokkal előtte még a napon aszalódtunk a homokban gázolva. 

Mikor megérkeztünk a vízeséshez, gondoltuk hűsölünk egy kicsit, megesszük a szendvicsünket, és pihenünk egy kicsit. Nos, a hűsölés bejött, ugyanis annyira hideg volt abban a kis szegletében a kanyonnnak, hogy kabátban vacogtunk. Persze csak mi voltunk puhányak, volt olyan aki azonnal alsónadrágra vetkőzött, és berohant a vízbe. Nézni is rossz volt. A vízesés viszont gyönyörű, megéri a sétát. Sőt igazából a séta maga olyan gyönyörű, hogy megérné a túrát vízesés nélkül is. Örülünk hogy megcsináltuk.